Tegnap este, a sok kialvatlan nap után, megfogadtam olyan új tanácsokat, amik privátban érkeztek.
Így az este első részében, abban, amikor a kisbabám a legnyugodtabban, legmélyebben és leghosszabban alszik egyhuzamban, elfoglaltam magam egy másik helyiségben. Hiszen nem csak ő engem, hanem én is folyton felébresztem őt.
Aludni terveztem, de az igazán fáradtan sem megy mostanában, hiszen annyira élesek most az érzékeim és annyira figyelmesen alszom, mint a nyúl a bokorban.
Reklámoztak egy filmet délután a Paramount Channel-en, gondoltam, megvárom és megnézem. Az volt a címe, hogy Az utolsó vakáció.
Arról szólt, hogy egy nő, aki gyámoltalanul és még középkorúan is a távoli jövőre, a lehetőségei (nem álmai!) megvalósítására készülve, megalkudva él, a halálos betegségének hírére hogyan kap észbe és kezdi el azt az életet élni, amire vágyott.
A filmet nézve azonban eszembe jutott más vonatkozás is. Nemrég olvastam Backpacker Bori egy cikkét, amelyben arról ír, EZÉRT NEM LESZEL SOHA GAZDAG.
A halálos betegség hírét leszámítva pont a sikerhez vezető út egyik módját láthatjuk a filmben is: hogyan épít kapcsolatokat nyitottan, bátran, kedvesen, önbizalommal, életbölcsességgel telve egy olyan nő, aki bár nem árul el sokat magáról, de sok más embert meghallgat, és segít nekik megtalálni az útjukat. Mindehhez persze a halálos ítélet adja a kezdő lökést.
Bár a jelenlegi kisbabás élethelyzet nem kedvez a “menjünk világgá”, és “az utazás az egyetlen menő életcél” nézetnek, azért sok olyan apróság van, amit a hétköznapban is megvalósíthatunk.
Párat meg is fogalmazok:
1. Hordd a szebb ruháidat hétköznapon is! Ne tartogasd “ünnepi alkalomra”!
2. Bontsd fel! Mindegy, hogy egy különleges, ékszer szépségű bonbont őrizgetsz, egy izgalmas és drága, szarvasgombás májpástátomot, vagy egy üveg… (na jó, alkoholt most nem). A lényeg, a ma is tökéletes ünnepi alkalom, hogy elnyalogasd.
Arra nem is gondoltam, hogy valaki szándékosan menne oda!
Pedig a 4 részes sorozatunk szerzője, Heni és a férje jól megnézték maguknak a helyet pár héttel ezelőtt. Alább, a sorozat 3. részében elmeséli, milyen volt! 🙂
Ekkor indultunk tovább Bryce Canyonhoz, de útba ejtve a Horseshoe Band-et és az Antilop-kanyont is. Reggel nagyon korán keltünk, hiszen a napfelkeltét is meg szerettük volna nézni. Bámulatos volt, ahogy a reggeli erősödő fények megvilágították a vörös homokot. Ennyire korán még sosem szedelődzködtünk össze és indultunk el. Nagyjából dél lehetett, mire oda értünk a Horseshoe Band-hez. Nem kellett belépőt váltani, csak bírd idegekkel, mire találsz parkolóhelyet 🙂
Nem volt egy óriási parkoló, kb 100 autónak elegendő helyet tudott adni, de annál zsúfoltabb volt, mert a nagy turista buszok is bejöhettek. Mi legalább háromszor autóztuk körbe, mire le tudtunk csapni egy helyre, egyszer ráadásul el is küldtek minket az egyik részről, mert ott állítólag személygépjármű nem állhat meg, viszont erről semmilyen tábla nem informált.
A legjobb időpontban, délben értünk ide. Nem elég, hogy sivatagban vagyunk, még dél is van. Én rendesen felöltözve (pulcsiban és rövidnadrágban) vágtam neki a napnak, a fejenkénti 2×0,5 liter vizet kötelező volt magunknál tartani. Egy homokos, dombos részt kellett megmászni, bár itt javarészt csak lefelé kellett menni, a visszaútra itt még gondolni sem mertünk. Lefelé menet körülbelül 5 perc alatt megérkeztünk és szemünk elé tárult a látvány, ahogy a Colorado folyó patkó alakban kanyarodik a kanyonban. Annyira magasan voltunk, hogy lent a motorcsónak gémkapocs méretűnek tűnt. A kalandvágyók részére itt is van helikopteres- és motorcsónakos túra is. Hemzsegtek a turisták idefönt, de mindenki toleráns volt a másikkal szemben, így sikerült olyan fotókat készíteni, mintha csak mi magunk lettünk volna ott, pedig a valóság teljesen más volt. Kicsit távolabb volt egy magasabb sziklarész is, ahová már kevesebb ember vette a fáradtságot a megmászáshoz, így ott nyugodtabban lehetett gyönyörködni a tájban. Ideérkezésünk óta ez volt a legelső nap, hogy végre nem kellett sietnünk a következő állomásra és késésben sem voltunk.
Mivel az Antilop kanyonhoz egészen későre, 16:30-ra volt foglalt jegyünk, így maradt még pár óránk, valami mást is csinálni. Nagyjából 1 órát időztünk el a “lópatkónál”, majd elindultunk vissza az autóhoz. Itt már meggyűlt a bajunk a homokos emelkedővel, a pulzusom az egekben volt, de amikor a nyugdíjas korú emberek sorra előztek meg bennünket, akkor erőt vettünk magunkon és kicsit rákapcsoltunk mi is. Azt nem mondanám, hogy kiszáradtunk, hőgutát sem kaptunk, de ivási gondjaink nem akadtak.
Szóval megörülve ennek a plusz pár órának, azon tanakodtunk, hogy oké, de akkor mit csináljunk? Elmentünk a Wallmartba feltölteni a vizes készletünket majd Pages-ben autókáztunk, hogy keressünk egy nyugis helyet, ami lehetőleg árnyékos, hogy pihenjünk végre kicsit. Férjem ki is használta az időt és szundított egyet. Nehezemre esett felébreszteni, de indulnunk kellett tovább az Antilop-kanyonhoz. Időben érkeztünk, még mindig iszonyatos meleg volt.
A bejárati épületnél szerencsére volt árnyékos rész, viszont a tűző napon egy indián ember táncolt, míg az emberek az indulást várták. Kettős érzés kavargott bennem, mert még sosem láttam indiánt autentikus környezetben ‘néptáncolni’, de a másik részem azt gondolta, hogy mennyire szomorú az, hogy a tűző napon vadidegen embereknek táncol és showműsort ad. Megcsodáltam a részletesen kidolgozott ruháját, majd a tánca végeztével ő is leült mellénk hűsölni.
Ezután, végre eljött a mi időnk! Izgatottan vártam a túrát, ugyanis tudtam, hogy milyen különleges helyre jöttünk. Be és le kellett sétálnunk a kanyonba, ahol néhol igen szűkösek voltak a helyek. Ha megfelelő időben jár itt az ember és a napállás is szerencsés, akkor lent a mélyben lehet látni a betűző fénycsóvákat és egészen elképesztő színekben pompázik ekkor a terület. Először csak azt gondolná az ember, hogy itt minden vörös, de egy jól filterezett kép kiadja a többi szivárványos árnyalatot, a vöröstől egészen a kékig. Ebben sokszor volt segítségünkre az idegenvezetőnk, aki néha kezébe kapva a telefonjainkat tudta, hogyan lesznek elbűvölő fotóink.
A túra nagyon gyorsan eltelt, kifelé jövet tényleg nagyon szűkös volt már a kijárat. A túra végén véletlenül átcsapódtunk egy másik csoporthoz, ahol láthattuk ahogy az idegenvezető bácsi bemutat egy szimulációt víz és homok segítségével arról, hogy hogyan keletkeztek ezek a kanyonok, hogyan mosta ki őket a víz és lettek áramvonalasok, plusz grátiszba még dinoszaurusz lábnyomokat is mutattak. 🙂
Ez volt eddig a legjobb napunk! Ezután célba vettük a szállásunkat, ahová megint sötétedés után érkeztünk meg, de már rutinosan állítottuk fel a sátrunkat 5 perc alatt.
Még mindig vörös talaj vett bennünket körül, de ezúttal egy teljesen más fajta kanyont vehettünk szemügyre. A Bryce Canyon fél órás autóútra volt a kempingtől. Ide is az America The Beautiful Pass-szel tudtunk behajtani és megint kaptunk térképet, kilátópontokkal megjelölve. A Grand Canyonnal ellentétben, itt az egész részt be lehetett autóval járni, így időt tudtunk spórolni azzal, hogy legalább a buszra nem kellett folyton várni. Itt már nem néztük meg az összes kilátópontot, a főbb pontokat az információs pultnál bejelölték nekünk (Bryce Point, Sunset Point, Sunrise Point, Rainbow point, Natural Bridge…).
A látnivalók folyamatosan fokozták egymást. Mikor azt hittük, hogy ennél már nem láthatunk szebbet, akkor mindig jött a döbbenet, hogy dehogyisnem. Itt lehetőség lett volna turistaútvonalon bejárni a környéket, sziklaoszlopok között sétálni vagy lovastúrán részt venni. Több ilyen útvonal is volt, mindenki megtalálhatta az erőnlétének megfelelő hosszúságút.
Ezután az úticélunk ismét Las Vegas volt. Mielőtt északnak vettük volna az irányt, tettünk még egy éjszaka pihenőt itt. Útba szerettük volna ejteni a Zion Nemzeti Parkot, de az általunk kinézett bejárathoz vezető út le volt zárva, ezért ezt kihagyva úgy döntöttünk, hogy a Valley of Fire állami parknál fogunk megállni. A tűz völgye elnevezés igazán találó erre a helyre, ugyanis mindenfelé gyönyörű homokkő képződményeket lehetett látni a vörös összes árnyalatában. Ide nem érvényes az America The Beautiful Pass, hanem behajtáskor a sorompónál külön kell jegyet venni.
Mivel naplemente előtt értünk oda és az út menti bódéban már nem dolgoztak, ezért egy kihelyezett fém ládába kellett bedobni a megfelelő belépő összeget és egy kitöltött adatlapot egy borítékban. Itt is órákat el lehetett volna tölteni, de sötétedésig próbáltunk minél több pontot bejárni.
Ide még vissza kell majd jönnünk, hogy mindent bejárjunk 🙂
Valley of FireValley of Fire – Helyi “lakos”
Utána ismét hotel, ugyanaz a hotel, ahol pár nappal ezelőtt szálltunk meg. Fel lehet újra töltődni, ki lehet használni a szállás adta luxust: kényelmes ágy, komfortos és saját fürdőszoba. A szobánkhoz ismét járt egy ajándék Ász lap, amit a hotel kaszinójában lehetett felhasználni.
Utolsó Vegas-os esténken erő híján már csak a saját hotelünk kaszinójába néztünk le. Ég és föld volt a különbség a Bellagio és az Ellis Island kaszinó között. Míg az első pompás, ontja magából a luxust, tele van emberekkel és még beszállni is csak magas tétekkel lehet, addig a mi hotelünk sötét volt, büdös, az átlag emberek jártak ide és a tétek is alacsonyabbról indultak. Aki csak a játék élményét szeretné átélni, annak ez remek opció, ugyanis minden egyes játék csak 1 centjébe kerül. Azonban a nyerési ráta is centtel van szorozva, tehát hiába pörgeted ki a félkarú rablón az 500x-os szorzót, az bizony csak 5 dollárt fog érni. Viszont ebből 500-szor lehet még játszani 🙂 Szóval nem itt fognak az emberek meggazdagodni.
Felbuzdulva azon, hogy múltkor kifigyeltük hogyan is kellene rulettezni, beszálltunk egy asztalhoz. Az első kört kipörgették nekünk, a másodikat viszont már veszítettük. Sebaj, akkor játszuk el az Ászokat. Először a férjem ült le a Blackjack-es asztalhoz, majd pár kör után engem ültetett le. Mondanom sem kell, hogy itt igazi ízelítőt kaptunk, milyen dörzsölt is egy vegasi kaszinó. Az asztalt figyelő ember azonnal észrevette, hogy nőt ültettek az asztalhoz, aki még látszólag is elég amatőr. Odajött hozzánk és megzavart bennünket úgy, hogy elterelte a figyelmünket bájcsevegéssel. Így sajnos a megtett téthez én már elfelejtettem kijátszani az ingyen kapott Ász lapunkat. Az eredmény: a pénzünket szépen vitte a bank, viszont a következő körnél már készségesen jelezték, hogy most tegyük meg az Ászt. Úgy jött a Blackjack, mint a kisangyal, de persze itt már alig volt pénzünk tétet tenni. Ennyit az etikus las vegas-i kaszinókról.
Death Valley – Yosemite – Redwood City:
A luxus körülmények között töltött este után (itt most a klímás szobára gondolok) reggel elindultunk egy újabb hosszú útra. Fel voltunk készülve az embertelen hőségre, ugyanis még otthon megnéztük az időjárás előrejelzést a Föld egyik legforróbb helyszínén, a Halál Völgyben. Megnyugvóan konstatáltuk, hogy roppant szerencsénk lesz, ugyanis 40 foknál megáll a dolog és nem fogunk – annyira – megfőni. Rövid kocsiút után meg is érkeztünk az első megállóhoz, a Golden Canyon-hoz. Egy egészen enyhe emelkedőn kellett felsétálni a kilátóponthoz, a 40 fokban. A pulzusom már itt is megemelkedett a kis testmozgástól, ezért megfogadtuk, hogy innentől kezdve ha mászni kell valahol, akkor azt a pontot kihagyjuk, egyébként meg minimum fél liter vizet cipelünk magunkkal. Persze a sapka is kötelező! Kigyönyörködve magunkat a valóban aranyban úszó dombok látképén, visszabattyogtunk a kocsihoz és innentől kezdve majdnem max-on nyomtuk a klímát.
Nem volt időnk – ki gondolta volna – minden pontnál megállni, de útközben nem győztünk filozofálgatni arról, hogy lehet a Földnek ennyire forró pontja, aki meg idejön túrázni, az miért is teszi? Hány ember halhatott meg, míg ezt a tökéletes utat készítették, amin éppen a legforróbb ponthoz igyekszünk, egyáltalán hogy bírták a munkát kivitelezni? Még ehhez hasonló kérdések vetődtek fel bennünk, mikor megérkeztünk végre a híres Badwater ponthoz. Útközben folyamatosan figyelgetve a kinti hőmérsékletet itt bizony a 40 fok már régen 46,5 fok volt! Na jó, sapka, víz, minden megvan, sétáljunk akkor egyet. Kiszállva az autóból azt a forróságot mindenkinek éreznie kellett volna. Mintha szaunában lennél, csak pára nélkül. Vagy, mintha a melegen tartásra bekapcsolt sütőbe feküdnél be és te forognál a grill villán.
Végülis nekem egy szavam sem lehetett, hiszen San Francisco óta erre vágytam. Most megkaptam!
Nem vitték túlzásba a pontot bemutató táblákat. Körülbelül 3 tábla volt kitéve, ahol megtudhattuk, hogy a világon csak itt él meg a mikroszkopikus méretű Badwater csiga. Mi nem csak ezért jöttünk, látni szerettük volna a sós, sejtformájú földképződményt is. A bejáratnál még nem rajzolódtak ki szépen az alakzatok, ezért elkezdtünk befelé sétálni. A messziségben mintha láttunk volna embereket, ezért bízva abban, hogy ott már lesz is valami, mi is elindultunk.
Mondanom sem kell, hogy rajtunk kívül csak 1 ember indult a nyomunkba, de szemből sem volt nagy forgalom. Nem mindenki olyan vakmerő, hogy csak így belevágjon az ismeretlenbe a figyelmeztető tábla ellenére is a 46,5 fokban. Csak sétáltunk komótosan, a férjem a látványt élvezve fotózgatott, mire nagyjából 20 perc után végre megérkeztünk. Ez az, ezért jöttünk. Gyors fotó, kötelező megörökítés, aztán gyorsan induljunk el visssza, mert érzem, hogy az energiatartalékom a ‘low’ szintre csökkent. Voltam olyan ügyes, hogy délután 1-kor, a pokoli hőségben nem kentem le magam naptejjel, így percenként váltakozott a figyelmem azon, hogy a megperkelt bőröm miatt tuti melanómával megyek haza, ha meg mégsem, akkor pedig a következő percben fogok összeesni a hőgutától. Szóval míg én az életemért küzdöttem, a férjem még mindig izgatott állapotban lőtte a képeket, útközben többször is megállt.
A majd’ 40 perces séta után mindegy volt, hogy volt nálam víz, volt rajtam sapka, annyira megterhelő kardiós mozgás volt, hogy a reggelire elfogyasztott energiám már a túra felénél elfogyott. Ehhez képest az infrás gymstick smafu! Végre odaértünk az autóhoz, a pulzusom szó szerint az egekben, az arcom még soha ennyire nem volt lángvörös, a nap az ablakon keresztül továbbra is pörkölt, a fekete felhevült üléshuzatról nem is beszélve. Kellett kb 5 perc, mire a klíma valóban elkezdett dolgozni, majd újabb 10, mire a testem a sokkból felébredt.
Kemény menet volt és akkor azt még nem is említettem, hogy innen indul az egyik legkeményebb futóverseny, a Badwater-ultramaraton.
Kifelé haladva a nemzeti parkból a kopár talajt már homokdűne is váltotta. A hőmérséklet nem hogy csökkent volna, már elérte az 50 fokot is. Innen már nem álltunk meg sehol. Az út mellett táblák figyelmeztettek arra, hogy a hosszan tartó lejtős részen csak alacsony fokozaton szabad használni a klímát, nehogy túlmelegedjen a motor. Nem örülne neki senki, ha az 50 fokban forrna fel a hűtővíz…
Death Valley – Golden CanyonDeath Valley – BadwaterDeath Valley – BadwaterDeath Valley – Mosquite homok dűne
Végül eljutottunk Yosemite lábához és Lone Pine-ben ért minket az este. Az út bal oldalán a szikláshegység magasodott, a jobb oldalon pedig a pokoli hőségben forrongó Halál Völgy, nálunk meg kellemes idő volt.
Ez lett volna az első olyan sátras éjszakánk, ahol tudtuk, hogy őslakos medvék is megfordulhatnak a kempingben.
Mivel az eredeti úticél June Lake lett volna, mi pedig még legalább 1,5 órás útra voltunk tőle, újra dönteni kellett. Nem mertük megkockáztatni, hogy az éjszaka közepén sátorállítás közben összeszemezzünk egy macival, így az estét Lone Pinében töltöttük szállás híján. Kerestünk egy hangulatos parkolóhelyet, leálltunk, majd az ajtókat magunkra zárva a kocsiban töltöttük az éjszakát. Vannak államok, ahol törvény írja elő, hogy tilos autóban éjszakázni, de ide vonatkozólag mi nem találtunk ilyen információt.
Reggel így elég korán keltünk és útba ejtettük az előző éjszakára lefoglalt kempinget. A foglalásunk másnap délig – azaz aznap délig – még élt, és megnéztük hol is aludtunk volna. Egy kristálytiszta vizű tó mellett helyezkedett el, ahonnan Yosemite havas csúcsaira lehetett rálátni. A levegő friss volt, így élvezettel reggeliztünk meg a tó partján. A tegnap esti fürdést is bepótolhattuk, ugyanis zuhanyozási lehetőségünk is volt még délig.
Aztán elindultunk az aznapi első úticélunkhoz Bodie-hoz. Az út elég rázós volt és izgalmas. A főútról letérve még körülbelül 5 km-es szakaszon volt aszfaltozott út, utána a maradék 10 km-t egy kavicsos földúton kellett megtenni, hegynek felfelé. Már ez adott egy hangulatot az érkezéshez. Bodie egy elhagyatott bányász szellemváros, kalifornia állam tulajdonában áll. Az 1800-as évek végén lendült fel a környéken kibányászható arany miatt. Ez a boom viszont nem tartott sokáig, 1960-as években költöztek el az utolsó lakók is onnan. Az épületek többsége a karbantartásnak köszönhetően még hűen tükrözte az eredeti állapotokat, azonban volt, hogy egy egész negyed is már a föld martalékává vált.
Érdekes volt a kietlen, elhagyatott házak között bolyongani és közben arról olvasni, hogy milyen emberi sorsokat rejtettek az épületek. A legemlékezetesebb számomra a kínai negyed volt. Az amerikai polgárok kinézték őket és munkát is nehezen kaptak. Ezért kénytelenek voltak egy külterületi részen letelepedni és saját városrészt kialakítani. Mivel bányász és mérnöki munkát sem végezhettek, ezért nekik köszönhetően egy egész szolgáltatói hálózat épült ki a városban, a mosodától kezdve a postáig.
A kihagyott kempingA kihagyott kemping – TópartBodieBodieBodie-hoz vezető út
Már délután körül járhatott és jónak láttuk elindulni a ‘szállásunk felé’, Yosemite Valley-ba.
Mivel itt is érvényes volt, hogy már a medvék a házigazdák, mi pedig a vendégek, szempont volt, hogy még sötétedés előtt megérkezzünk a kempingbe……
Két hét Amerika? Elég ennyi idő valamire? c. 4 részes sorozatunk 1. része nagy sikert aratott, még a férjem is utasított, hogy lájkoljam már be újra az Utazómajom oldalát, ahol error fare jegyeket (is) szoktak megosztani, és nézzünk ki jövőre (amikor Szili kicsit nagyobb lesz, de még nem jön a kis tesó), valami távoli helyre egy utat.
Utazzunk tovább Heni írásának 2. részét olvasva, akik elcsípték Malibu legmenőbb strandjait, csapattak a Route 66-on, megtették tétjeiket Vegasban, válogattak a Jimmy Choo cipellők között és sátraztak a Grand Canyon mellett. 🙂
Malibu – Venice Beach – Los Angeles:
Reggeli után elindultunk Malibu felé. Itt nem volt konkrét úticélunk, míg a férjem vezetett, addig én telefonon próbáltam utánanézni mit is nem kellene kihagynunk. Meglátogattunk pár ismert malibui strandot (Zuma Beach, El Matador State Beach), hogy megbizonyosodjunk róla az tényleg annyira menő, mint a filmekben láttuk. Hát, az óceán iszonyatosan hideg volt, így sajnos a gondosan elcsomagolt bikinim egyszer sem került elő, pedig be volt tervezve egy strandolás Venice Beachen. Vicces volt az is, hogy itt a strandoknál nagy, fizető parkolók vannak és az emberek ennek ellenére itt is az utak mellett parkoltak ingyen, a fizetős pedig tátongott az ürességtől.
A strandok után a Point Dume-hoz vettük az irányt, ami Malibu óceán felőli részén fekszik egy hatalmas dombon. Nagyon hangulatos környék, gyönyörű rejtőzködő villákkal. Ez egy természetvédelmi övezet, amit gyalogosan lehetett körbejárni, Malibut és az óceánt pedig 360 fokban be lehetett látni.
Malibu – Point DumeMalibu – Point DumeMalibu – Point Dume
Innen már Venice Beachnek vettük az irányt, tudva azt, hogy itt bizony fürdés nem lesz. Nagyon zsúfolt és népszerű ez a környék, parkolóhelyet is nehezen találtunk. A 4 km-es hosszú parton láthatunk boltokat, gördeszka parkot, vidámparkot és utcai művészekből sincs hiány. Pezseg az élet, ami magával ragadja az embert. Egy kevés időt töltöttünk csak el itt, utána célirányosan Beverly Hills-be indultunk.
Los Angeles – Venice Beach
Google-ön kerestem rá néhány híresség lakóhelyére és el is autóztunk abba az utcába, ahol állítólag Sylvester Stallone és Steven Spielberg lakik. Konkrét házszámot nem tudtunk, de egyik ház sem tűnt annak az igazi hollywood-i villának, amire elsőnek asszociálnánk, inkább igazán igényes és hatalmas kertvárosi házak képe villant fel előttünk. Csodálatos volt mind, egytől-egyig. Az utak mentén pálmafák tornyosultak, ami pontosan olyan hangulatú volt, mintha a Spinédzserekben kocsikáznék Cherrel és barátnőjével a Jeep-ben.
Miután itt befejeztük a nézelődést, a Walk of Fame-et vettük irányba. Mivel ez a Dolby Theatre utcájában van és turisztikailag is központi elhelyezkedésű, így itt is elég nehéz volt parkolóhelyet találni, mert a legtöbb buszok számára volt fenntartva. Sőt, itt olyan útszakaszok is voltak, ahol bizonyos időszakban csak az út egyik oldalán lehetett parkolni, míg a másikon nem. Én mikor bizonytalan vagyok abban, hogy parkolható helyen állok-e, akkor mindig próbálok keresni egy rendőrt vagy parkolóőrt és áldását kérem a parkolásomra 😀 Ezzel is bebiztosítom azt, hogy én nem akarok szabálytalankodni, így már plusz ponttal indítok. Ez esetben is így tettünk, ezért tudtuk meg, hogy át kellene állnunk a túlsó oldalra. A kocsiból kiszállva egy véget nem érő séta vette kezdetét. Megláttuk a csillagokkal övezett utcát és fejet letartva indultunk meg, kutatva az általunk is ismert hírességeket. Mikor már lassan megtettünk 1,5 km-t, akkor kezdtek el jönni a ma is ismert hírességek. Azaz csak néhány. A csillagok látképe kiábrándító volt. Ezek tulajdonképpen járdaként szolgálnak, amit az emberek ugyanúgy használnak, mintha egy szimpla járda lenne: esznek, isznak menetközben…. Szegény Lugosi Béla, ha látta volna a csillagát… Már azt hittük, hogy soha nem ér véget az út, mikor végre vége lett és átmehettünk a túloldalra. Itt is 1,4 km-ig szinte senki nem volt ismerős, mire végre eljutottunk a Dolby Theatre elé (ahonnan egyébként is indultunk csak a másik oldalról), ahol csak úgy záporoztak a mai celebek csillagai. Ezzel nekünk ez a látványosság ki is fújt, a kincskeresésen kívül több élményt nem adott.
Mivel időszűkében voltunk, mint általában már mindig, így gyorsan elindultunk megnézni a Hollywood sign-t, mielőtt még lemenne a nap. Nem sokon múlott. Több ajánlott kilátópont is van, mi végül a Lake Hollywood Parkba mentünk. Innen ráláttunk egész Los Angelesre naplementekor, így egészen különleges pillanat volt.
Mikor a kötelező fotókat elkészítettük, akkor indulhatott a szálláskeresés aznap éjszakára. Mint korábban említettem, két éjszakát terveztünk volna Los Angelesben tölteni, de a Pacific Coast Higway útlezárás miatt az első meghiúsult és igazából már a második éjszaka is mindegy volt, hogy hol töltjük. Los Angelesben nagyon magasak egyébként a szállásárak, így érdemes egy közeli városban tölteni az éjszakát, ha lehetőség adódik rá. Mivel a menetrendünk következő úticélja Las Vegas volt, így egy útbaeső várost néztünk ki, San Bernardinót. Egy tipikus amerikai motelben szálltunk meg, ahol nagyon büdös volt a szoba és alig vártam, hogy másnap elhúzzuk a csíkot. A legtöbb motelnek van egyébként saját medencéje, de itt hasmenéses fertőzés miatt le volt zárva. Guszta!
Los Angeles – Dolby TheatreLos Angeles – Walk of FameLos Angeles – Hollywood jel
Las Vegas – Grand Canyon – Monument Valley – Bryce Canyon – Las Vegas:
Másnap reggel útnak indultunk Las Vegasba. Mielőtt még odaértünk volna, én mindenképpen szerettem volna elmenni a San Bernardino melletti Premium Designer Outletbe, ahol már igazi nagyágyús designer holmikat is lehetett kapni. Csak csorgatni tudtam a nyálam a gyönyörű Jimmy Choo cipőkre, pedig még diákmelós koromban megfogadtam, hogy az első hivatalos fizetésemből veszek egyet magamnak. Majd a másodikból,…. hagyjuk.
Egyébként nem voltam elájulva az áraktól, a legtöbb szimpla akciós árral is megrendelhető a saját weboldalukról, de azért nem jöttünk el üres kézzel. Miután a férjem már a poklok poklát élte át, hogy még mindig itt szenvedünk, dél táján elindultunk. Útközben elhaladtunk a Mojave sivatag mellett, az autóból gyönyörűen kirajzolódtak jellegzetes növényei, mint a Józsué-pálmaliliom vagy a Barrel-kaktusz.
Józsué fák
Las Vegas közelébe érve már útmenti molinók hirdették a szerencsejáték fővárost. A kaszinók zöme a Las Vegas Boulevard-on sorakozik, hatalmas szálloda komplexumokkal fölöttük. Itt már minden a szórakozásról, a szerencsejátékról, a sportfogadásról, az evésről-ivásról, a showműsorokról és persze a vásárlásról szól. 2 éjszakát töltöttünk itt (az első és utolsó hely San Francisco óta, ahol két egymást követő éjszakát töltöttünk el) és a mi hotelünknek is volt saját kaszinója. Ajándék ász kártyalapot is kaptunk, ennek majd később lesz jelentősége.
A kaszinók Andrássy útján végigsétáltunk, megnéztük a Bellagio híres szökőkútját is, ami akkor éppen a Titanic zenéjére járta a táncot, majd szétnéztünk belül. Aki látta az Ocean’s filmeket, ő már láthatja is maga előtt a híres kaszinót. Belépve először designer üzletek fogadnak, ahová kötelező jelleggel be kellett menni. Fényben és pompában úszik minden, a kaszinóban nyüzsögnek az emberek, bárzenészek játéka hallatszik, amíg a szem ellát félkarú rablók és rulett asztalok. Az egész épületben szerintem mi voltunk a legamatőrebb játékosok, a félkarú rablónál a kar húzogatásán kívül mást nem tudtunk hogy is megy. Vesztegeltünk a rulett asztalnál, már égett a zsebemben a pénz, hogy játszhassak, de nagyon bizonytalan voltam a tétekben, így csak elméleti szinten raktam meg azokat és nyugodt szívvel vettem, ha éppen nem nyertem. Viszont a félkarúaknál már élesben ment. A férjemmel még indulás előtt megbeszéltünk egy fix összeget, hogy mennyit fogunk eljátszani. Leültünk az első géphez -mindenhol 1$ volt egy játék – és a harmadik húzásra bezsebeltünk 200-at. A nagy örömködésben nem is játszottunk többet, inkább nyugtáztuk a nyereséget. Az este habzsi-dőzsivel telt utána, végre étteremben vacsoráztunk!
Másnap hasonlóan telt, leszámítva azt, hogy én megint outleteztem. Csalódás volt, semmit nem találtam és az árak sem voltak már meggyőzőek. Este megint nyakunkba vettük a várost, de játszani már nem játszottunk, csak sétáltunk, nézelődtünk és kihasználtuk a szállásunk adta előnyöket, mert másnap nagy kaland várt ránk, hiszen az ég alatt alszunk majd!
Las Vegas – Bellaggio
Las Vegas – Kaszinó belülről
A szállást elhagyva az első megállónk aznap a Hoover-gát volt. Ide csak úgy lehetett felhajtani, hogy előtte egy biztonsági ellenőrzésre meg kellett állni az autóval, ami annyiban kimerült, hogy éppen benéztek és már intettek is, hogy mehetünk tovább. Népszerű látványosság, sok autós gyűlt össze. Átkelve a gáton leraktuk az autót, majd visszasétáltunk. Mindig ámulok a mérnöki szerkezeteken, hogy az ember képes ilyen műtárgyakat létrehozni. Eszméletlen magasságon voltunk és itt hallottunk először magyar hangokat.
Miután kiörömködtük magunkat, útba vettük a Grand Canyon-t. Kiutazás előtt kutatómunka előzte meg, hová is érdemes pontosan menni a Grand Canyon-ban. Annyit tudtam, hogy a déli rész közül két rész látogatható (nyugati és keleti) és a nyugatinál van a Skywalk, ahová nem akarunk menni, mert csak lehúzás. Már több, mint két órát autókáztunk, élveztem a tájat a kietlenséggel és a vadon élő állatokról szóló figyelmeztető táblákkal, mikor végre megérkeztünk egy megállóponthoz, ahol elirányítottak a parkolóba. Nekem már itt furcsa volt a dolog, mert ilyenről nem olvastam. Magamban hőbörögve elsétáltunk a fehér információs sátorig, ahol közölték, hogy valóban két látogatható rész van délen, de az egyik magán, ami külön fizetendő és a másik, a keleti az állami részhez tartozó, ami pedig az America The Beautiful Pass kártyával látogatható. Na, megint oda majd’ 4 óránk! Itt nem szerettünk volna 50$-t fizetni fejenként, amikor itt hivatalosan csak három kilátópont van, ezért dönteni kellett.
Már késő délutánra járt, így a másik pontig nem jutottunk volna el, viszont ez volt az első sátras napunk, amit meg jó lett volna még sötétedés előtt felhúzni. Így elindultunk a kempingünk felé. Ennek a fajta szállásnak elsődleges célja volt a költséghatékonyság és második a kalandvágy. Útközben lettem rá figyelmes, hogy ha nem követjük a GPS-t, akkor bizony a Route 66-en is mehetünk egy darabig, amit az élmény miatt kár lett volna kihagyni. Az útszakasz nem volt valami forgalmas, a környékbeli autópálya tényleg elszívta innen a forgalmat.
Haladva az úticélunk felé, azonban még belebotlottunk néhány útszéli árusba és boltba is. Az egyik ilyen boltban megálltunk. Nagyon hangulatos volt, tulajdonképpen úgy tűnt, mintha a mellette levő farm tulajdonában állna, amit csak egy kerítés választott el a magánportától. A kerítés nem volt kulcsra zárva, így számítva arra, hogy esetleg puskával tessékelnének ki bennünket, belopóztunk kicsit. Az udvaron és a bolt előtt már rozsdásodó, lerobbant kocsik álltak, találtunk egy karámot szamarakkal, illetve a kerítésre aggatott nagyvad koponyák sem hiányozhattak. Miután körbenéztünk a portán, betértünk a boltba is. Inkább szuveníresként üzemelt, minden zuga tele volt Route 66-es kiegészítőkkel.
A Grand Canyontól délre húzódó utak mellett láthatóak kisebb kanyonok is, amelyeket mindenképpen érdemes megnézni, ezért miután a Route 66-es boltból elindultunk, letértünk még egy kilátópontnál is. Itt először árusukat találtunk, akik helyi indiántörzsek tagjai voltak és a sátrak hátuljában készítették éppen az ékszereiket. Szerettem volna pár szót beszélni velük, mindig is érdekelt az indián kultúra, az indiánok sorsa.
Sajnos a sietségben csak két kérdésre jutott idő, de az is meglepő volt. Engem kérdeztek, hogy honnan jöttünk. Mivel már megszoktam, hogy az emberek nem feltétlenül ismerik Magyarországot és nem is tudják térképen elhelyezni, így egyszerűen annyit válaszoltam, hogy Európából. Az indián csak tovább kérdezett, hogy de mégis honnan. Mondtam Magyarországról. Majd rábökte: ‘Áh, Budapest!’. Nagyon szívet melengető volt, hogy egy indián ember a világ másik végén tudja, hogy Budapest Magyarországhoz kötődik, pláne úgy, hogy alig találkoztunk magyarokkal! Iparkodnom kellett, így otthagytam őket és az előttünk tátongó kanyonhoz vettem az irányt.
Még mielőtt elindultunk volna a sivatag felé, sokszor emlegettem, hogy milyen jó lenne, ha kígyóval, skorpióval vagy valami más őshonos állattal találkoznánk, amire itt már esély adódott volna. Ugyanis egy hatalmas tábla figyelmeztetett arra, hogy nézz a lábad elé, hiszen itt a gyíkokon túl valóban találkozhatsz kígyókkal és skorpiókkal is. Felcsillant a szemem, de a szívem mélyén azért ezt a találkozást úgy képzeltem el, hogy vagyok én a helyemen, ők meg tőlem legalább 5 méterre. Szóval nagyon óvatosan közelítettem a kavicsos úton a “kis” kanyonhoz és folyamatosan pásztáztam a mellettünk levő bokrost. Majd a kanyonhoz érve elállt a szavam. Ez volt az, amit gondolatban elképzeltem, hogy milyen lesz. Én vagyok a kanyon tetején és alattam a szakadék. A Grand Canyon magán területén már kaptunk ízelítőt abból, hogy milyen is lesz a Grand rész, de ez az útmenti kistestvére teljesen más volt. Ez bézs színben pompázott, a fennsík zöld volt és úgy nézett ki fentről, mintha a föld egy torta lenne és kivágtak volna belőle egy szeletet.
Bámulatos! Innen már csak a szálláshoz kellett odaérni. Az első sátrazós éjszakánk. Nagyon izgatottak voltunk, hogy milyen lesz a kemping, milyen helyünk lesz, mennyire leszünk ügyesek, gyorsak a sátorállításban és egyáltalán jó lesz-e ez nekünk? Már besötétedett mire odaértünk, de végül minden flottul ment, a sátort gyorsan felállítottuk. Az időnk egész éjjel szeles volt, de reggelre lecsitult. Itt volt lehetőségünk megreggelizni, ugyanis a kempingben volt lakókocsikonyha, ahol a tipikus amerikai reggelik közül lehetett választani (pl.: palacsinta, bagel,..). Ekkor láttuk csak igazán, hogy milyen szép helyen aludtunk és milyen is az igazi amerikai kemping. Voltak kijelölt részek csak lakókocsik részére, hozott sátrak részére (elektromos és vízvételi lehetőséggel), faházak, valamint lehetett ‘tipi’-ben is aludni, ami indián sátorként ismert. Zuhanyozni is tudtunk, ami egy épületben volt a mosdókkal. Minden tiszta volt, mindenki tisztaságot is hagyott maga után.
Route 66 – Roadside shopTájkép, háttérben a Grand CanyonÚtmenti kanyonFigyelmeztető tábla
A reggeli elfogyasztása után már célirányosan a Grand Canyonhoz indultunk. A végállomás Monument Valley volt, de a kanyont útba tudtuk ejteni. A beléptető kapuhoz érve, majd a kártyánkat felmutatva kaptunk egy újságot, ami útikönyv és térkép is volt egyben. Fel volt benne tüntetve minden fontos turisztikai információ (mosdó, bolt, információs pont, buszmegálló stb.), kilátópontok, shuttle bus-ok útvonala. A legtöbb nemzeti park személygépkocsival is bejárható, de itt voltak olyan szakaszok, ahová autóval nem volt szabad behajtani, így mindenképpen busszal kellett eljutnunk oda.
Mi lelkesen bejártuk az egyik ilyen vonal minden pontját, ami kb. 4 órát vett igénybe (13 megállóról van szó). A vége felé jöttünk rá, hogy elég lett volna belőle csak párat megtekinteni, ugyanis a legtöbb pont egymás mellett volt és ugyanazt lehetett látni, csak pár száz méterrel arrébbról.
A buszok egyébként nagyon sűrűn, olyan 5-8 percenként indultak és voltak annyira lelkes sofőrök is, akik a diszpécser szerepét is betöltve olyan lelkesedéssel beszéltek a kanyonról, hogy még hallgatni is élvezet volt. A buszozással sok idő elment, így nagyjából a kilátópontok 70%-át tudtuk csak megnézni és már robotoltunk is tovább Monument Valley-hoz.
A férjem kívánsága volt, hogy naplementekor és napfelkeltekor is látni szeretné ezt a részt, úgyhogy sietősre kellett fogni. Az időzítés tökéletes volt, épp elcsíptük a naplementét és addigra már a sátrunk is állt. A sátras élmények közül ez volt a legemlékezetesebb. A táborunk a főút mellett volt, csak le kellet kanyarodni róla. Hihetetlen érzés, a semmi közepén sátrazol és még a kilátás is gyönyörű. Minden vörös volt, mindenhol homok volt.
Szerettünk volna elmenni vacsorázni a közelben, de itt már annyira ritkán lakott volt a környék, hogy több, mint egy órát kellett volna utazni a legközelebbi étkezési lehetőségért. Így maradt a bagel sajtkrémmel. 😦 Nem baj, a kilátás kárpótolt mindenért.
Grand Canyon és a Colorado folyóNaplementében tündöklő Monument ValleyKemping és a panoráma
Hat évvel ezelőtt ismerkedtem meg a férjemmel és egy hónap múlva repjegye volt Amerikába. Két hétig volt távol az “amerikai nagynéninél”, Helennél, és rengeteg képet hozott haza a nemzeti parkokról, a Niagara-vízesésről és New Yorkról.
Olyan lelkesen mesélte, hogy Helen kertjében nem verebek repkednek, hanem kolibrik, hogy megvett kilóra Amerikának.
Pár hete az egyik barátom és a felesége eltöltöttek két hetet Amerikában, és tettek egy 5200 km-es kört.
Követtem a körút képeit, és sajnáltam, hogy már nem úgy van, mint régen, hogy nyaralás után az ember előhívatja a képeket, hóna alá csapja az albumot, megmutogatja és mesél hozzá, mert engem nagyon sok kép története is érdekelt volna. Megkértem hát Henit, írjon egy vendégposztot a blogra.
4 részes sorozatának 1. részét olvashatjátok.
Kedves Olvasók!
Először is hadd mutatkozzam be nektek: engem Heninek hívnak és az Éjszakánként blog egyik olvasója vagyok. Mégis hogyan kerülök én ide? A blog szerzője személyes ismeretségünk okán keresett meg, hogy szívesen olvasná beszámolónkat a mostani nyaralásunkról. Ezúton is szeretném megköszönni Neki a lehetőséget, igyekezni fogok visszaadni az amerikai utunk hangulatát és egy rövidke időre Benneteket is elrepíteni a világ másik végére. Utazni nagyon jó dolog, feltölt, tanít és felejthetetlen élményeket ad. Minden egyes alkalommal izgatott leszek, ha a saját élményeimet és tapasztalataimat megoszthatom másokkal, mert tudom, hogy a jövőben mi vár majd másokra is.
Miért pont Amerika? Miért pont error fare?
Nyüzsgő típus vagyok, nem tudok megmaradni a fenekemen és amikor csak lehet, igyekszem élni az utazási lehetőségekkel. Ez a habitus gyermekkorom óta a sajátom, amely azóta sem csihadt. Ezidáig kétszer volt már szerencsém a tengerentúlon járni egy nyári táboroztatós programnak köszönhetően. Akkor a férjemmel bejártuk a keleti részt amennyire lehetett és tudtuk, hogy – legalább – egyszer még vissza szeretnénk menni. Általában ha Amerikáról beszélünk, akkor szinte biztos, hogy egyből az Egyesült Államokra asszociálnak az emberek, pedig hát ott van még Kanada, Brazília, Peru, stb… de ne kalandozzunk el most annyira. Ez esetben most tényleg az Egyesült Államokról lesz szó. Itt legfőképpen három turisztikai célpontot jelölnek meg az emberek: 1. New York és a keleti part, 2. Florida és a Karib térség, 3. San Francisco és nyugati part.
A nászutunk szervezésének kellős közepén voltunk, ugyanis azt csak az esküvőnk utánra hagytuk, nem kapkodtuk el a dolgokat. Őszi-téli időszakban kellett gondolkodnunk, Amerika szóba sem került… Egészen addig, amíg a férjemmel nem láttuk meg az elárazott repjegyeket Prága-New York útvonalon. Tudtam, hogy az error fare nem városi legenda, már több ismerősöm is utazott így szuper gazdaságosan, de most mi is nyitott kapukat döngettünk, hátha mi lehetünk a következők! Annyira jó árban volt elütve a jegy, hogy azon gondolkodtunk, csak egy hétre menjünk ki nyaralni New Yorkba. 44.000 Ft lett volna a retúr jegy egy személyre, ez aztán igazi baráti ajánlat! Utána jött a tanakodás, ha már egy ilyen ajánlatot sikerült elcsípni, akkor ne oda menjünk vissza, ahol már egyszer jártunk, akkor már menjünk messzebbre, San Francisco-ba!
Annyira vártam már egy error fare-t, hogy hatalmas hévvel ültem a gép elé és már foglaltam volna is a jegyeket Prága-San Francisco útvonalra. Viszont a férjem maga a megfontoltság és nyugodtság így türelemre intett. Milyen jól tette! Később a jegyárak változása nélkül már budapesti indulás is elérhető volt. Bingó! Budapest-San Francisco jegy megvéve jövő júniusra, 120.000 Ft/2 fő, oda-vissza útra. Ekkor 2017. szeptembert írtunk.
A mi úticélunk ennek köszönhetően San Francisco – Kalifornia lett egy hatalmas autós körúttal.
Íme:
5200 km 2 hét alatt
Két és fél hetünk volt a fentebb látható körútra, fejben megvoltak a főbb pontok hová szeretnénk menni: San Francisco – Los Angeles – Las Vegas – Yosemite. Ezt kellett kidolgoznunk és pontosítanunk a részleteket.
Mint olvastátok 2017 szeptemberében vettük a jegyeket, de csak 2018 júniusban utaztunk, azaz volt a szervezésre 9 hónapunk. A valóságban ez úgy nézett ki, hogy annyira elfoglaltak voltunk és már annyira rutinosak, hogy mindent a nyaralás előtti utolsó 1 hétben kezdtünk el megszervezni. Sőt, induláskor még 5 éjszakára szállásunk sem volt!
Budapest – Toronto – San Francisco
Para az út előtt
Az indulás nem ment zökkenőmentesen. Tűkön ülve vártam, hogy becsekkolhassak és tuti legyen, hogy mehetünk. Indulás előtt 24 órával nem tudtam becsekkolni. Már minden lejátszódott a fejemben, de biztos voltam benne, hogy túlfoglalták a gépet és nekünk nem marad hely, mert persze mindenki más be tudott csekkolni…. Az ügyfélszolgálattal felvettem a kapcsolatot Facebookon, akik megnyugtattak, hogy az átszálló gép indulási időpontja előtt 24 órával lehet megkezdeni a csekkolást, ami itthoni idő szerint hajnal 4 volt. Sebaj, megvárom, csak legyen már biztos! Természetesen akkor sem sikerült, így maradt a reptér, addig izgulhattam…. Feleslegesen. Utána már minden zökkenőmentesen ment, a securityn fél óra alatt átjutottunk, – a hitelkártyásokat persze nem tudtuk bent megúszni – de végre fent voltunk a gépen. Ha San Francisco-ba nem is, de Torontóig már el tudunk menni.
Torontóban 3-4 óránk volt átszállni, pont elég egy kényelmes layover-hez. Itt leszállás után már beléptettek az USA-ba, így legalább ezen nem éjfélkor kellett túlesni San Francisco-ban. A beléptetés elég kemény volt, egyik security-től kellett menni a másik masináig, ahol az útlevelet be kellett szkennelni, majd újabb gépnél becsipogni, aztán jöhetett az immigration officer.
Végül éjfél körül megérkeztünk San Francisco-ba, 30 perc alatt megkaptuk a poggyászokat és már mehettünk is a megrendelt transzferünkhoz, amit még Torontóban foglaltunk le a layover alatt. Mondtam, hogy nem sietünk el semmit! 🙂
San Francisco – Szilícium-völgy – Monterey – Pacific Coast Highway:
Vissza a hippi korszakba
Az egyetlen dolog ami biztos volt miután megérkeztünk, hogy hol lesz a szállásunk San Francisco-ban.
Ehhez már indulás előtt ragaszkodtam, nem szerettem volna még éjjelek éjjelén szállást vadászni és határbelépéskor sem szerencsés a bevándorlási ügyintézőnek azt mondani, hogy az Államokba jöttem szállás nélkül… Ezért akár vissza is fordíthatnak.
Másnap reggel, kicsi jetlag-gel a nyakunkba vettük a várost és izgatottan elindultunk a belváros felé. A tömegközlekedés nagyon jól szervezett, sűrűn vannak a járatok és az biztos, hogy kétszer ugyanarra a villamosra nem szállsz fel. Nagyon különlegesek ezek a járművek és egy igazi időutazáson veszel részt amíg utazol, ugyanis akaratlanul is próbálsz visszarepülni a hippi korszakba. New York-hoz képest nagyon furcsa volt itt az, hogy a belvárosi részen voltak csak felhőkarcolók – ami egy egészen kicsi rész volt csak – és a többi részen maximum 3 szintes lakóházak vannak. A toronyházak már nem okoztak nekünk nagy izgalmakat, az már annál inkább, hogy láttuk a Twitter, Dolby és egyéb ismertebb cégek irodaházait.
San Francisco – utcai látkép
Hogy milyen közösségi élet van itt, mennyire népszerű a marihuána, a városi tájképet nem csak a magas épületek formálják, hanem az eszméletlen mennyiségű hajléktalanok és drogosok is. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy ez a város egy igazi LMBTQ fellegvár, szinte minden utcában büszkén lengedeztek a szivárványos zászlók, itt nem kell szégyellned azt, aki igazából vagy, nem bélyegeznek meg érte.
San Francisco – Union Square
A kertvárosi rész nagyon bájos volt és bárki el tudta volna magát ott képzelni. Nagyon izgalmas volt, ahogy az útkereszteződések különböző szögekben találkoznak és visznek fel a csúcsra, vagy le a part felé. Megnéztük az ilyenkor kihagyhatatlan Golden Gate hidat, Lombard Street-et, Painted Ladies-eket és az Alcatrazt sem hagyhattuk ki.
San Francisco – KereszteződésekSan Francisco – Lombard Street részletSan Francisco – Golden Gate hídSan Francisco – AlcatrazSan Francisco – Painted Ladies
A Pier 39 híres az itt tanyázó oroszlánfókákról, ami igazán különleges látványt nyújt. Az időjárás itt nagyon szeszélyes, sajnos én nem jó emlékekkel jöttem haza ebből a városból. Nagyon szeles település és ha nem süt a nap, akkor a hőmérséklet bizony a 17 fokot (se) súrolja. Ennek tudatában hiába öltöztem fel 4 rétegbe, nekem az is kevésnek bizonyult, így alig vártam, hogy végre délnek vegyük az irányt és menjünk a sivatag felé.
San Francisco – Pier 39 és a fókák
Informatikusoknak kötelező
A negyedik napunkon felvettük a kocsinkat és elindultunk Monterey-be. Útba ejtettük a Szilícium-völgyet is, a férjem a szívére vette volna, ha informatikusként ezt kihagyta volna. Így meglestük a Google, Apple és Facebook hadiszállásokat. Mindenki munkaerő barát helyet működtet, érdekesek voltak a céges biciklik, tetszettek a külső közösségi terek, ahol szabadon lehetett alkotni. Ezeken a helyeken csak protekcióval, azaz ott dolgozó ismeretséggel lehet körbenézni belül.
Palo Alto – FacebookMountain View – Google céges biciklik
Monterey-ben töltöttünk el egy éjszakát majd másnap a Pacific Coast Higway-en (1-es főút) indultunk el Los Angelesnek. Azaz csak azt hittük….
Innentől kezdődött el a harcunk az idővel. Itt már minden nap pontosan meg volt tervezve, maximum pár órás csúszás férhetett bele a tervbe. És akkor elindultunk Montereyből. Reggel még szétnéztünk a város központjában, megálltunk a Lover’s pointnál, amit csak véletlen fedeztünk fel, majd szépen autóztunk le délnek.
Monterey – Lover’s Point Park
Így jár, aki nem veszi komolyan az útlezárás táblát
Nagyon izgalmas volt, ahogy az időjárás óráról órára és kilométerről kilométerre változott. A belvárosban még sütött a nap, viszont 2 kilométerrel lentebb már ködös és borús volt az óceán. És ez a szeszély övezte az utunkat egészen 1,5-2 órán át egészen egy ‘9 mérföld múlva útlezárás’ tábláig.
Pacific Coast Highway
Mi nyugodtan lekocsikáztunk még 9 mérföldet, majd megdöbbenve esett le a tantusz, hogy innen tényleg nincs tovább.
Tehát nem volt elég, hogy majdnem 2 óráig imádkoztam az életemért, mert konkrétan a szakadék mellett jöttünk útszegélyek nélkül, ahol csak az óceán fogott volna meg, választás elé kerültünk:
vagy visszaautózunk megint 1,5-2 órát és Monterey-nél lefordulunk Los Angelesnek
vagy pedig lett volna egy ‘tudok egy rövidebb utat’, amit még a Google Maps sem mutatott és valami eszméletlenül kanyargós út vitt volna el hegynek felfelé.
Utólag jöttem rá, hogy tulajdonképpen a Google Maps sohasem akart minket erre hozni, viszont azt sem írta, hogy útlezárás lenne, mi meg nem néztünk jobban utána. Viszont az biztos, hogy kár lett volna kihagyni, így annyira nem vettük szívünkre az időveszteséget. Kárpótolt minket a változatos táj, amikor a ködös-mohás növényeket felváltották a magas és robosztus fenyők, majd megint tisztás és türkiz színű óceán következett.
Öröm az ürömben, hogy Los Angelesben két éjszakát terveztünk aludni, viszont a szállás foglalást meghagytuk aznap estére. Milyen jól jártunk, mert körülbelül 1,5 órányi útra álltunk meg tőle éjszakázni, így nem volt ablakon kidobott pénzünk, sőt a szálláson még spóroltunk is!
A 4 részes sorozat első részét olvashattátok. A Malibu – Venice Beach – Los Angeles-ről szóló 2. részt ide kattintva olvashatjátok: Napfelkelte a Grand Canyonnál (2. rész)
Szerző: Polgárné Bíró Henrietta Fotó: Polgár Péter
A szülés után elég sok kérdés foglalkoztatja a friss anyukákat, pláne amikor letelt a 6 hét és újra NŐKÉNT (is) funkcionálni kellene.
Vannak témák, amiről csak a zárt csoportok megválogatott közössége susmusol és nem véletlen, hiszen arcpirító egyáltalán feltenni bizonyos kérdéseket.
Néhány ilyen arcpirító témáról fogok írni most.
Zöld út a “házaséletre”
Hat hét után lecsekkolja a nőgyógyász a szülés utáni állapotunkat, a gátseb-varratok gyógyulását, a méh helyzetét, azaz a fizikai alkalmasságot a szexre, és engedélyezi a “házaséletet”.
A fizikai alkalmasságban a legneccesebb a szülés során szerzett sérülések gyógyulása: gátseb, szakadás, repedések a méhszájon, hüvelyben, gáton. Ha ez nem elég, tudok egyet pluszban is mondani. Nemrégen láttam egy természetes szülés-párti fb oldalon a “férjek öltése” (vagy hasonló) nevű dologgal kapcsolatos bejegyzést. Ez az az öltés, amit a doki azért csinál grátiszban, hogy a dolgok odalenn, – legalább a bejáratnál – egy öltéssel szűkebbek legyenek, kiemelve, hogy a férjek kedvéért.
Nagyon sok nő háborodott fel kommentben ezen, milyen megalázó az egész, ezer okból kifolyólag. Mások viszont fizetnek is azért, hogy újra kés alá fekhessenek és kapjanak ilyet, vagy valami hasonlót.
Én ebben az öltésben a doki jószándékát szeretném inkább látni, mint ahogyan abban is, hogy a hathetes vizsgálatot (szexológus minőségében) egy lelki fröccsel zárta. Azt mondta ugyanis el, milyen kellemetlen érzés lesz az első egy-két szexuális alkalom, de túl kell esni rajta, és utána a harmadik már ismét jobb lesz, olyan, mint korábban. De engedjem az első kettő kellemetlent is, különben ezeken elbukhat egy házasság.
(Zárójelben: a kellemetlen érzés körülbelül olyan, mint friss térdsebet dörzspapírozni.)
Egy barátnőm tette hozzá a neki megsúgott praktikákat: “hosszú, hosszú előjáték és rengeteg síkosító”.
Azonban nem csak a szexen kattoghatunk friss anyukaként, ám női minőségünkben.
Legalábbis nem csak a fizikai alkalmasságon.
A kisgyermekes családok körében a leggyakoribb a válás. Az első gyermek ugyanis vízválasztó: megmutatja, mennyire működünk együtt problémamegoldó csapatként, és továbbra is nőként-férfiként.
A szülés után felszedett/leadandó kilók, a testünk megváltozott funkciói (mell megváltozott és aszexuális jellege), mérete, rugalmassága megnyirbálják még a legfaszább csajok önbizalmát is.
Én hanganyagokat és LIVE videókat nézegettem/hallgattam mostanában, hogy előszedjem magamból a NŐ-t olyan nőket hallgatva, akik azért értik a dörgést.
Izgalmas párkapcsolat hosszú távon?
Követem Pirner Alma Absolutely Women – Nőiesség mesterfokon Live videóit, amelyek minden második vasárnap jelennek meg. Volt már videó a táplálékkiegészítőkről (és vitaminokról is), ám jobban megragadott a párkapcsolatokról szóló rész: Hogyan maradjunk izgalmasak hosszú távon is a párkapcsolatban? Nem tudom, hogy látható-e a videó azoknak, akik nem tagjai a csoportnak, mindenesetre ide kattintva nézhető meg.
Az élő adást mosás és rohangálás közben néztem meg (vittem magammal minden helységbe), de megragadtak lényeglátó részek belőle, hiszen foglalkoztat a kérdés, így a kapcsolatunk 7. évébe lépve, ráadásul kisgyermekes szülőként.
Gondoltam, hogy kiemelek belőle részeket, de inkább nézzétek végig ti is.
Kislány “elszívja” az anyja szépségét?
Van egy olyan mondás a kislányos anyukák körében, hogy a kislány elszívja az anyja szépségét. Ez nem teljesen így igaz, ugyanis nem csak a kislány amortizálja le az anyját, hanem a fiú is, és ez régen, amikor nem volt ennyi esélyünk az elszívott életerőt (vitaminokat, ásványi anyagokat) pótolni, fokozottan igaz lehetett.
Fáradtság, ingerültség, hajhullás, és tropa ízületek, ez vagyok én most, és kétpofára eszem a vitaminokat, hogy javítsak a helyzeten.
Elevit szoptatós vitamin, Krauterblut (vas), omega 3, D-vitamin. Ez az alap étrendem. Most egészítem ki.
Sok anyukás csoportban ajánlják egymásnak a kollagén szedését, Alma erre is több megoldást ajánl. Először is a legegyszerűbbet, a főzés nélkül elkészíthető Dr. Oetker Extra Zselatin fix-et, pudingnak elkészítve.
De rengeteg prémium minőségű kollagén van a piacon, ilyen pl. a Lifetilt-Bakker kollagénje, amit a “Bakker, anya lettem!/Terhes vagyok!” Lifetilt csoportban találtam meg először.
A kollagén megoldás a bőrmegereszkedésre, haj- és köröm töredezésre, ráncosodás ellen, ízületi bántalmak ellen, fogyás, illetve szülés előtt és után.
Alma említi a fenti videójában az itthon nem kapható ProCollagen nevű táplálékkiegészítőt (új néven:Oxano Bindegewebe), amely pedig a saját kollagén termelését segíti elő. Németországban érhető el. Én valószínű ilyet rendelek ebayről, ugyanis most rástresszeltem arra, hogy a két számmal nagyobbra duzzadt melleim leeresztenek a szopi végén, akár a lufik.
A kollagénből egyébként lehet sokfélét kapni itthon is. A legnépszerűbbek/leginkább reklámozottabbak:
Úgy nyolcezerszer meséltem már nektek a Beautyrobic nevű aerobic óráról, amire jártam az elmúlt években. A mozgásforma megálmodója, Békési Brigitta könyve most jelent meg és a vonzerőről szól, WOW hatáscímmel.
A könyv végigvezet egy módszeren, minden fejezet végén speciális technikák és személyiségfejlesztési gyakorlati feladatokkal a (külső-belső) vonzerő elérése érdekében.
A könyvet a Beautyrobic Bombázó Projekt zárt csoportban hirdették meg először, és beharangozta 10+egynéhány grátisznyi LIVE videó is, amiket összegyűjtöttem ide:
epresszonjalili.wordpress.com 